Régi szép szókkal,
rozmaringokkal,
gyermekkoriakkal,
otthoniakkal
szólítgatlak.
Vadszőlős tornác,
boronás faház,
kicsi-kis udvar
a lelkem mélyén
takargatlak.
A mély Olt partján,
füzesek alján,
a fakó réteken
bolyongtam árván,
egymagamban.
Diákkoromban
– vézna, kis gyermek –
a vakációban,
futó napokban
voltam csak tiéd.
A forró nyárban,
sürgős munkában
szénát gyűjtöttünk,
gereblye nyele
feltörte kezem.
Sarló megvágott,
kéve is ledűlt,
ha erdőn felleg gyűlt,
zörgős szekéren
mentünk Brassóba.
Minden kis emlék
szívembe lángol,
ég és pislákol,
Örök tűz, amely csak
halállal alszik ki.
Mint a szerelem,
az édes gyötrelem,
mint az örök Kedves,
a feledhetetlen,
úgy világolsz.
A mély vizekből,
a feledésből,
édes szülőház,
sok régi emlék most
fel-felbukkansz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése