Még piroslik a rózsa,
ha dől is rá a hó.
A hó-tenger alól
véres fejét kitolja.
Véres szemét kitátja
a fehér gally között.
Mint vad, az üldözött,
riadtan bámul hátra.
Mint lukjából a róka,
a lángoló szemű,
úgy villog ez a rózsa,
a szemnyi tiszta düh.
Dől a hó, borzadozva
állnak – zölden – a fák,
némán a tátikák.
Csak ő visít, a rózsa.
Most vagy a legszebb rózsa
s a legiszonytatóbb;
hő száj-kínálta csók
s köpések véres mocska
és vérbeboruló szem
s pisla fény, otthonom
és fekély tiszta testen
s tilos jel utamon
s lebukó nap, köd-marta
s tej-arcon tűz-pirosság
s gyűrt gyolcson szűz-bizonyság
s szívben a harag marka
s piros levélpecsétek
s hamun húnyó parázs
és fegyver-lobbanás
s hogy élek, mégis élek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése